Zsidó Jeruzsálem, zsidóság Jeruzsálemben
A zsidók Dávid király vezetésével elfoglalták a jebuziaktól a várost. Akkoriban a város neve Ura-szalim volt, a héberek a nép után Jebuznak nevezték.
A Jeruzsálem forma valószínűleg a két korábbi névalak kombinációjával alakult ki. A zsidók számára itt állt Salamon temploma, majd a helyén a babiloni fogság után felépült és a rómaiak által 70-ben lerombolt második templom. Ennek egyedül megmaradt fala, a Siratófal vallásuk legszentebb kegyhelye: hitük szerint Isten (számukra Jahve) az itt összeszedett porból teremtette Ádámot, itt ölte meg Káin Ábelt és akarta Ábrahám feláldozni Izsákot.
S ami a legfőbb:
ide várják a Messiás eljövetelét, aki majd újjáépíti a templomot. Az Ótestamentum 632-szer említi a várost. A Biblia Jeruzsálemet Isten fogadott gyermekének mondja (Ezékiel 16).
A zsoltárokban hűségeskük is szerepelnek a városhoz. A zsinagógákban a tóraszekrényt a Jeruzsálemhez legközelebbi falnál helyezik el. A napi imát is Jeruzsálem illetve a Templomhegy felé fordulva végzik (Misna).
A Biblia 667-szer említi Jeruzsálemet. A szétszóródott zsidóság évezredek óta mondogatja köszöntésként, hogy
„Jövőre Jeruzsálemben!” Valamint él a mondás a zsidóság körében:
"Ha elfeledlek, Jeruzsálem, száradjon el a jobbom!"
A zsidó vallás
A zsidó vallás gyökerei az i.e. II. évezred elejére, a palesztinai honfoglalás idejére nyúlik vissza. E kor zsidóságának vallási nézeteit az ős-sémi vallásosság elemei határozták meg. Isteneik között kozmológiai, vegetációs istenalakok egyaránt szerephez jutottak. Kiemelkedő jelentősége volt Jahve Vihar Istennek. Az ő kultusza kapcsolta egybe a honfoglaló törzseket, és ő lett az új, a honfoglalás utáni Izrael védistene is. Hívei azonban más, zömmel kanaani eredetű istenségeknek (baaloknak) is hódoltak és ismerték a közel-keleti földműves kultúrák termékenység kultuszait is.
Az ősi hagyomány szerint a Jahve kultusz színhelye kezdetben a népével együtt vándorló Szent Sátor volt. Itt őrizték az isten, és választott népe a zsidóság közötti szövetség dokumentumait, és itt gyakorolták Jahve számos mágikus elemeket is tartalmazó kultuszát. Itt voltak a szövetség kőtáblái.
A vallási élet egészének az alapja is a szövetségmotívum volt. Egy az istenek közül (Jahve) szövetségre lépett a néppel. A nép kötelezte magát e szövetség vallási szabályainak (Tízparancsolat) megtartására, amiért a cserébe az isten új hazát és benne boldog jövőt ígért választottai számára. Jahve ily módon nem egyedüli, de kiemelkedő jelentőségű istenné lett a zsidóság szemében, hiszen ő garantálta a honfoglaló törzsek egységét, a honfoglalás sikerét.
A honfoglalás után, már az első királyok kísérletet tettek a Jahve kultusz kisajátítására. E folyamat a harmadik zsidó király Salamon idejében vezetett el a jeruzsálemi állandó szentély felépítéséhez, ahhoz, hogy e kultusz az új zsidó állam "hivatalos" vallásosságának a középpontjává váljon. A zsidó királyság megjelenésével, a vagyoni különbségek fokozódásával együtt járt a népi elégedetlenségek fokozódása is. Ez az ellenzéki hangulat összefonódott Jahve kultuszával, hiszen a széles néptömegek számára ez a hit jelentette az ősi Izrael harmonikus világát. E gondolat jegyében jött létre a "próféta mozgalom", amely a szociális, politikai és vallási elégedetlenség megfogalmazásának egyaránt eszközévé vált.
A próféták által bírált szociális igazságtalansággal együtt járt a politikai kudarc, mivel az i.e. 6. században, a zsidóság mezopotámiai hódítók támadásának esett áldozatul. E kudarc nyomán a próféták úgy vélték, hogy mindez Isten szándéka szerint való, egy olyan isten műve, aki egyedül kormányozza a világot, és irányítja a történelmi eseményeket. E gondolatok hatására jelent meg Izrael vallási felfogásában a monoteizmus gondolata, hogy Jahve az egyetlen isten. Ez minőségi fordulatot hozott a vallástörténelembe. Ekkor született meg a zsidó vallás Szent Könyve, a bibliai gyűjtemény.
Az ókori zsidó vallásosság, csaknem egy évezredes története során, közel 50 Jahve szavait tolmácsoló irat került megfogalmazásra. A legkorábbi szövegrészek az i.e. II. évezred végén fogalmazódtak. Az utolsó iratok keletkezésének az ideje i.e. 2. század. E két időpont között alakult ki a klasszikus zsidó vallásosság. Ebből az anyagból származott a Mózes neve alatt fennmaradt, az első évezred derekán összeállított gyűjtemény.
Az
öt mózesi könyv tartalmazza a világ és az ember teremtésének - más közel-keleti népek hagyományaihoz igen hasonló - történetét. Ádám, és Éva, Káin és Ábel, a vízözön vagy a bábeli torony építésének a története, a zsidó nép ősatyáinak (Ábrahám, Jákob és József) történetével folytatódik, majd a szövetségkötő Mózes életét és a zsidóság honfoglalásának eseményeit meséli el. Az anyagnak ez utóbbi része a szó valódi értelmében is törvény: az elbeszélő részek tartalmazzák a zsidó vallás kultikus és erkölcsi elveit is.
Az ószövetségi gyűjtemény második részét a történeti iratok alkotják, amelyek a zsidó királyság bukásáig (az i.e. 6. századig) dolgozzák fel a nép történelmét.
Az Ószövetség harmadik részét a prófétai könyvek alkotják. Ezek a zsidóság ókori történelmén kívül az egyistenhit kibontakozásának is beszédes dokumentumai.
A gyűjtemény iratainak negyedik csoportja vallásos költeményeket, bölcseleti, és szertartásokra vonatkozó szövegeket tartalmaz. Mindezek együtteseként jött létre az időszámítás kezdete körül a zsidó Biblia, az ószövetségi gyűjtemény, amely a keresztény Európa vallási világát és kultúráját is meghatározta.
A hívő zsidó életét számos vallási előírás szabályozza. Ezek között vannak általános vallási elvek, mint az egyistenhit követelménye, vagy erkölcsi nézetek, mint pl. az emberölés, a nemi szabadosság tilalma, és a tulajdon védelmének szabályai, stb. A korabeli zsidó hitben előírásokat találunk az étkezési szokásokra vagy a rituális tisztaságra vonatkozóan is. A vallás előírásai, szinte az élet minden területére kiterjednek.
A köznapi vallási életet a családfő irányította. A kultusz központja a jeruzsálemi szentély volt, és egyre növekedett a gyülekezeti házak (zsinagógák) szerepe. Állandó zsidó ünnep volt a szombat, az év ünnepkörének a középpontjában pedig a húsvéti időszak, az egyiptomi kivonulás emlékünnepe állt.
Az idegen hódítók uralma alatt élő zsidóság körében az i.e. harmadik századtól új vallási nézetek bontakoztak ki. Terjedt az apokaliptikus szemlélet (az a meggyőződés, hogy a világ egy közeli katasztrófa felé halad). Új jelenség volt az angyal hit, a túlvilágra, és a lélek halál utáni létezésére vonatkozó nézetek zöme. A vallási élet központjában továbbra is a mózesi törvény előírásai, a Tízparancsolat elvei álltak.
A zsidóság politikai és szellemi válsághangulatát tükrözve, egyre népszerűbbé váltak a Messiás elképzelések, hogy amikor Jahve megelégeli a szenvedéseket, megváltót küld kiválasztottai közé. A megváltó megszabadítja a zsidóságot az istenével kötött szövetség megszegésének következményeitől. Megújítja a szövetséget, kiűzi az idegeneket az országból, és visszaállítja Izrael hajdani függetlenségét.
Ez a közhangulat nem csupán a kereszténység megjelenését készítette elő, hanem több idegen ellenes felkelés ideológiájává is vált.
A Róma ellen 66 és 70 között kirobbant zsidó háború tragikus következményekkel járt. 70-ben megsemmisült a jeruzsálemi szentély, megszűnt az áldozat bemutató kultusz, és eltűnt a hagyományos papság. A mediterrán világban szétszóródott zsidóság vallási életének a középpontjába a zsinagógák, és az azokban tanító rabbik kerültek.
A zsidó Biblia végleges megszerkesztésén túl, ők alkották meg a zsidó írásmagyarázatok monumentális Talmud gyűjteményeit, amelyek a későbbi vallásosság alakító forrásai.
A modern időkhöz való alkalmazkodás szülte a mózesi törvény liberális értelmezését képviselő neológ irányzatot.
Az európai zsidóság sorsa a modern antiszemitizmus kialakulásával és a náci hatalomra jutással tragikus fordulatot vett.
Forrás: http://www.erdekessegek.hu/index7_3.htm
A zsidók Dávid király vezetésével elfoglalták a jebuziaktól a várost. Akkoriban a város neve Ura-szalim volt, a héberek a nép után Jebuznak nevezték.
A próféták által bírált szociális igazságtalansággal együtt járt a politikai kudarc, mivel az i.e. 6. században, a zsidóság mezopotámiai hódítók támadásának esett áldozatul. E kudarc nyomán a próféták úgy vélték, hogy mindez Isten szándéka szerint való, egy olyan isten műve, aki egyedül kormányozza a világot, és irányítja a történelmi eseményeket. E gondolatok hatására jelent meg Izrael vallási felfogásában a monoteizmus gondolata, hogy Jahve az egyetlen isten. Ez minőségi fordulatot hozott a vallástörténelembe. Ekkor született meg a zsidó vallás Szent Könyve, a bibliai gyűjtemény.
Az ószövetségi gyűjtemény második részét a történeti iratok alkotják, amelyek a zsidó királyság bukásáig (az i.e. 6. századig) dolgozzák fel a nép történelmét.
Az idegen hódítók uralma alatt élő zsidóság körében az i.e. harmadik századtól új vallási nézetek bontakoztak ki. Terjedt az apokaliptikus szemlélet (az a meggyőződés, hogy a világ egy közeli katasztrófa felé halad). Új jelenség volt az angyal hit, a túlvilágra, és a lélek halál utáni létezésére vonatkozó nézetek zöme. A vallási élet központjában továbbra is a mózesi törvény előírásai, a Tízparancsolat elvei álltak.
A Róma ellen 66 és 70 között kirobbant zsidó háború tragikus következményekkel járt. 70-ben megsemmisült a jeruzsálemi szentély, megszűnt az áldozat bemutató kultusz, és eltűnt a hagyományos papság. A mediterrán világban szétszóródott zsidóság vallási életének a középpontjába a zsinagógák, és az azokban tanító rabbik kerültek.